Rangadókkal bővelkedő fordulónak lehettünk részesei, melyek összecsapásain remekül kényeztettek minket a csapatok. Új sorozatunkban górcső alá vesszük a forduló adott mérkőzéseit, amelyeket egy kicsit jobban kielemzünk, kivesézünk, és próbáljuk előtérbe helyezni a taktikát, kitárgyalni 1-1 edzői húzást, vagy éppen bemutatni egy kiemelkedő egyéni teljesítményt. A La Bella Calcio második részét SSLaci69, Cinikusfűz, és Mukinho készítette, fogyasszátok!

2006 óta nem kezdett 2 vereséggel a Lazio, most ez a veszély fenyegetett, ill. dehogy fenyegetett, nagyjából borítékolható volt.

A Lazio sűrű középpályájának a feladata az volt, hogy a meccs első harmadában/félidejében gyakorta mutatott agresszivitással minél több irányból körbe vegye, zavarja az ellenfél labdás játékosát, elzárja a felpasszok lehetőségét, szóval a szokásos Inzaghi-style. Amikor ezt alkalmazta a Lazio, nem is ízlett a Zebráknak. Több labdaszerzés, megelőző szerelés is jött „Rómából”, még Wallace is bőven beszállt a dologba Ronaldo felségvizein – a nagy kár mindig az volt, hogy a labdával kevésbé ügyes védő nem tudta jól megjátszani a játékszert. Aztán ez a kellemetlen játékelem a Juve vezetése után valahogy fokozatosan kikopott a vendégek repertoárjából. Ellenben nagyjából Lulic helyzetét leszámítva jól megoldotta a Juventus, nem volt spanyolviasz, csak kellő koncentráció és kivárás, megérte.

Nem akármilyet szólt volna, ha megint Khedira dörrenti be az 1. gólt, a 19. percben majdnem ez történt, amikor a német 7 méterről lőtt kapufát, de rögtön utána is meleg volt a pite, amikor Bernardeschi beadását követően Isten kezét is láthattuk CR7 előadásában, de eredmény nélkül.

Ha már CR7, a 2. félidőre nagyot javult a játéka, egész annyira, hogy a hazaiak 2. gólját majdnem ő szerezte.

Mit húzott Allegri?

Semmi különöset, éppen ez az. Az új hadrend keresése közepette (?) bőven egyben van az az elképzelés, amellyel végig tud gyalogolni a mezőnyön. Amikor a csapat egy kivárt 20 perc után elkezd néhány akcióban is gondolkodni, végig is viszik. Amikor a nyitókörben 3 nápolyit megbolondító Immobile kiscserkésznek tűnik Chielliniék árnyékában, akkor az ellen egyik legnagyobb fegyvere van kiiktatva – a többiekről meg gondoskodtak Matuidiék. Amikor pedig Bernardeschit Costára tudja cserélni – vélhetően a kinyíló ellenfél miatt – az se rossz.

A játéknap másik meccse hozta az igazi rangadót. Kitérővel kezdem: ez a vörös-fekete kombó végre olyan pszichológiai hatást kelthet majd, mint a 2000-es évek milánói csapatai.

Részben tetszett a Milan játéka. Tökösen álltak neki a meccsnek, ez látszott a góloknál és a gólok közt is. Ám pozitívumként nem nagyon lehet azt felhozni, hogy ezt látva az idei csapattól több sülhet ki, mint a korábbi(ak)tól – hisz ez kötelező arrafelé, elvégre a világ minden pénze még mindig benne van a keretben. A 2-0 elpazarolása miatt csak elképzelni tudom, Gattuso mit nyomna le a fiai torkán, de ezt a békát együtt kell lenyelniük. Nem nagy, de annál fontosabb szervezési és mentális hibák miatt jött 3 nápolyi gól. Bár bőven volt lehetőség, de a hazaiak közel sem nyomtak úgy, ahogy az elmúlt években tették azt Mertensék, mégis képesek voltak a bravúrra. Kiderült, hogy az se gond, ha Hamsík már nincs a pályán, amikor ég a ház, hogy Allan is odakerül az alapvonalhoz, hogy onnan adjon győztes gólpasszt, ill. a Milan verőemberei között is lehet játszósra venni a figurát. A nápolyi védelem azért még mindig nem áll a helyzet magaslatán, de megjegyzendő, hogy a csapat eddig elbírja azt az éles váltást, amit Milik játéka jelent – sőt, nem csak elbírja, kis kalibrálás után a lengyel lövőkéje sok hasznot hoz majd a csapatnak.

Egy darabig gondolkoztam, inkább Ancelottinak köszönhető ez a siker, vagy annak, hogy a hazaiak támadói évek óta egyben vannak – és előbb az utóbbira szavaztam, de aztán többek között Allan szerepe megfogott, mert ő alapból nem akciózott volna ilyet.

Konklúziót vonva nem tudunk sok újat megállapítani a 4 csapatról, egyelőre minden maradt a régiben. Max annyi lehet említésre méltó, hogy a következő körben intergalaktikus cumi lesz, mikor a Samp 3-0-ról is ki fog kapni…

Inter-Torino 2-2

A Nerazzurri kicsit szokatlan hadrendben ment ki a pályára, Spalletti mester ezúttal a 3 védős rendszernek szavazott bizalmat, ami remekül is működött. 45 percig.

Az első játékrészben nemes egyszerűséggel jobban harapott az Inter, sokkal több párharcot nyertek meg a középpályán, mint a Torino, és a labdát is sikerült eldugni a vendégek elől (64-36-os labdabirtoklás). A Bikák 3 középpályása (Soriano-Rincón-Meité) kimondottan súlytalan volt, és egyáltalán nem látszódott, hogy ők létszámfölényben lennének az Inter szűrő duójával (Brozovics-Vecino). Meg kell említeni még Icardi játékát, aki magához képest jelentősen sokszor lépett vissza a labdákért, már-már amolyan hamis kilences szerepben mozgott.

Íme Icardi heatmapje

Ami a mérkőzés második felét illeti, Mazzarrinak muszáj volt valami húznia, és meg is tette. Iago Falqué 45 percig Bellotti mellett, amolyan seconda puntaként játszott, ám ez egyáltalán nem feküdt a spanyolnak, így jóval hátrébb húzta őt a tréner, és ebből is született a vendégek első gólja. Emellett sokkal magasabban húzta meg a hátsó védelmi vonalat, illetve bátrabban feltologatta a wingbackjeit (Aina, De Silvestri) Mazzarri. Később beküldte Ljajicsot is, amivel átálltak 3-4-2-1-re, és játszi könnyedséggel tudták átjátszani a hazaiak középpályáját, és védelmét egyaránt.

A kék feketék nemes egyszerűséggel belealudtak a meccsbe, sorra bukták el a párharcokat, ők már valamelyest elhitték, hogy ez zsebben van. Azonban Spalletti azt hitte, hogy nem lesz nagy változás, és két 6-ossal (Brozovics, Vecino) képes lesz kontrollálni a meccset. Tévedett. Akkor is, amikor Martínezt csak a hosszabításban küldte pályára, Keitát pedig Icardi mögött szerepeltette. Szvsz. jobb oldalon sokkal veszélyesebb lehetett volna, kihasználva sebességét a fénykorán már túljáró Morettivel szemben.

Ritkán látható két ennyire ellentétes félidő, azonban ez az igazságos döntetlen mintapéldája volt, az Internek még sokat kell dolgoznia azon, hogyan tartsa a meccset full kontrollban, a Torinónak pedig nem szabad ennyire az öltözőben ragadnia, főleg nem 45 percig.

(Mukinho)

 

 

Fiorentina 6-1 Chievo

A vasárnap gólok terén nem ígért túl sokat, de Pioli mester csapatánál szépen kiakadt a gólzsák. Voltak remek egyéni teljesítmények a firenzeiek oldalán, mint Benassié, Biraghié, Gersoné vagy Chiesa-é, de az egész mezőnyből kiemelkedett egy 23 éves fiatalember, Giovanni Simeone. Ugyanis az argentin csatár mind a hat Fiorentina gólban benne volt. Nem viccelek, mind a hatban.

 

A második találatban duplán benne volt; egyrészt ő indította Chiesa-t a ziccere előtt, amit az olasz kihagyott és amiből a szöglet született, majd a kapu előtt a szöglet középre tálalását követően hozzá került a labda.

A harmadik gólban közvetlen szerepet vállalt, Gerson indítását követően pontosan ívelt Benassi fejére - egyébként a papíron gyengébb lábával. A negyedik gólhoz bemozgással asszisztált.

A hatodik találat végül a 93. percben ténylegesen Simeone által született meg, amit a támadó nagyon megérdemelt. A 6-1-es győzelem ellenére azért ebből a találkozóból nem kell messzemenő következtetéseket levonni. A veronaiak pocsék egyéni hibákkal könnyítették meg a Violák dolgát, de erre azért nem lehet mindig apellálni. Továbbra is tartom, hogy sok van ebben a keretben, de különös meglepetést ne várjunk. Simeone-hoz visszatérve azonban, azt amit a Chievo ellen lehozott, nos ezt nevezem én igazi modern csatár teljesítménynek. Sokszor érintés nélkül is kulcs szerepet töltött be a gólokban, a mezőnymunkája eképpen eredményes is volt, nem csak hasznos. Diego Simeone élőben nézte meg az összecsapást, a nyári pletykák után pedig csak egy kérdésem van. Megvan a Griezmann-pótlék?

 

Roma 3-3 Atalanta

A hétfői napról is egy hasonlóképpen gólgazdag mérkőzésről szállíthatunk nektek infókat. Római oldalról hibátlanul indult a 90 perc, a második minutumban Pastore klasszis góllal jelentkezett, ezt azért nézzük meg újra, ritkán látni ilyet.

Ezt követően viszont a Roma totálisan szétesett fejben, az idő előrehaladtával pedig az Atalanta átvette az irányítást. Az első félidő végére 3-szor találtak a bordó-sárgák kapujába, Zapata Manolas-t forgatta úgy, mint paraszt a vasekét, emellett Rigoni kiváló helyezkedésével váltott gólra 2 ziccert is. A félidőben Di Francesco nagyon agresszívan reagált, az Atalanta középpályás fölényét úgy orvosolta, hogy lekapta a nagyon halovány Pellegrini-Cristante párost, beküldte NZonzit és Kluivertet, majd formációt váltott. A 4-2-3-1-ben Pastore lett a támadó középpályás és a labda felhozatala sokkal gördülékenyebb lett.

EdF-re reagálva Gasperini is rögön cserélt kettőt: de Roon és Hateboer érkezett, hogy frissen tartsák a fehér mezeseket. A Roma végül egyre nagyobb kockázatot vállalt, végül Florenzi egyéni villanásával és Manolas fejesével - egyrészt a görög kicsit enyhítette azt a borzalmat amit hátul csinált, másrészt lassan ő lesz Olaszország Sergio Ramos-a, mert többedszerre menti meg gárdáját egy kései fejessel - kiegyenlítettek. Azt viszont hozzá kell tenni, hogy Fortuna istenasszony azon az estén hű volt gyökereihez, Olsen hatalmas védése és komoly szerencse kellett ahhoz, hogy az Atalanta ne szerezzen egy negyedik gólt. Cengiz vagy 20 percen át wingbacket játszott, a farkasok felállása meg valami elképesztő amorf 3-2-1-4-re változott a végét jelző sípszóhoz közeledve.

A római védők eddigi teljesítménye szinte értékelhetetlen, át kell majd gondolnia az együttesnek, hogy ezen hogy segíthetnek, mert az egész szezonra vetítve komoly probléma lehet a helyzetből.

(Cinikusfűz)